|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szántó Sándor 1998. október 1.Okt. 1-jén kezdték meg Nagyváradon a Nagyváradi Napló százéves évfordulójának ünnepség-sorozatát. Szűcs László, a Bihari Napló főszerkesztője és Wagner Csilla főszerkesztő-helyettes üdvözlő szavai után Králik Lóránd, a Bihari Napló felelős kiadója tartott megnyitóbeszédet. Tőkés László és Tempfli József püspökök is beszéltek. A jubileumra megjelent a Százéves a Napló című album. Szerzői: dr. Indig Ottó, Králik Lóránd, Szántó Sándor, Szűcs László. /Bihari Napló (Nagyvárad), okt. 1./2004. március 3.Vízakna Szeben megye olyan városa, amelynek a múltja dicsőbb, mint a jelene. Az 1900-as évek elején Vízakna református közössége még 1200 tagot számlált, ma viszont csak 336-ot. A népszámlálás 2002-es adatai szerint Vízakna 3883 lakosából 404 magyarajkú, közülük 338 református és 73 katolikus. (1970 és 2002 között Vízakna magyar lakossága 36%-kal csökkent.) Vízaknán a házasságok túlnyomó része vegyes. Vízakna magyar férfidalárdája 115 éves idén, és működése megszakítás nélküli. Fel kell kutatni a szekuritáté által eltulajdonított dalárda-kincsesládát (emléktárgyak, zene és énekbetétek stb.) és visszajuttatni. A dalárdát Szöllősi József bádogosmester vezeti, aki 10 éve írja a dalárdatörténet versét. A Szántó Sándor lelkész vezette egyházközség keretein belül működik az Ifjúsági Keresztény Egyesület, Bogáti András tanuló vezetésével. Az iskola magyar tagozatán, összevont osztályban tanít 13 gyereket Varró Sándorné nagyszebeni tanárnő. Vízaknán 2001-től működik az Árvácska Gyermekotthon, amit a református egyház volt lelkésze, Orbán Csaba és lelkes tagsága hozott létre külföldi támogatással. /Szabó Csaba: Vízaknai múlt- és jelenképek. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./2004. július 31.A Nagyszeben közelében fekvő magyarlakta település, Vízakna református dalárdája 155 éves. A férfikórus bebizonyította: a legnehezebb körülmények között is lehet együttlétezni, összetartani, egymásra ügyelni. Szombatfalvi Török Ferenc, Nagyszeben és vidéke RMDSZ-elnöke hangoztatta: ha ennek a dalárdának vége lenne, akkor utolsó felvonása kezdődne el a Nagyszeben környéki magyarság történelmének. A rendezvény otthonosságát fokozta a sorstárs-kórusok jelenléte. Szántó Sándor helybéli lelkészt dicséri az, hogy ez alkalomból emlékkönyv is készült. /Szabó Csaba: 155 éves a vízaknai református dalárda. Egybefűzött emberek születésnapja. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 31./2011. december 24.Olténiai magyarokA Kárpátokon túl, Olténiában közel 1500 magyar él. Ezek a magyarok mivel szétszórtan élnek, csak az egyházi ünnepeken, a közösségi rendezvényeken találkoznak egymással, amikor erősödik identitástudatuk, és az összetartozásuk érzése – meséli Szántó Sándor olténiai református lelkész László Edit Zsuzsannának. A lelkész elmondta, hogy a Râmnicu Vâlceai Missziós Egyházközséghez öt földrajzi megye tartozik, régiókra leosztva: a Kazán-szorostól Slatináig, és Szörényvártól Motrun, Zsilvásáron keresztül egészen Râmnicu Vâlceaig. A 2002-es hivatalos statisztikai adatok szerint megyékre leosztva Vâlcea megyében 380, Gorj megyében 280, Olt megyében 200, Mehedinţi megyében 180, Dolj megyében pedig megközelítőleg 400 magyar személyt tartottak nyilván – számol be Szántó Sándor. Minden régió közösségének megvan a saját specifikus története, mert akik Craiovara és környékére kerültek, azok általában értelmiségiek. Vâlceara, a vegyipari kombináthoz pedig a vegyészek, mérnökök kerültek a `70-es, `80-as években, de vannak az egészségügyben is orvosok, akik ott maradtak, családot alapítottak. A motrui szénmedencébe főleg a szilágysági bányászok kerültek. A Vâlcei megyei magyarok pedig az Olton és a Lotrun épülő vízierőművek építése alkalmával kerültek oda és telepedtek meg – meséli Szántó lelkész. A nagy távolság miatt nagyon nehéz összetartani ezt a szétszóródott magyar közösséget, panaszolja a református lelkész. Az egyházi ünnepek alkalmával, amikor végiglátogatják ezt a nagy szórványt, több mint 500-600 kilométert is megtesznek, hogy ezek az emberek is érezzék az ünnepet, érezzék, hogy ők is a magyar közösséghez tartoznak – magyarázza az olténiai lelkész. De nem csak a reformátusok jönnek el ezekre az istentiszteletekre, hanem sok római katolikus magyar is, teszi hozzá Szántó. Megpróbálják nem csak vallási szinten összefogni ezt a közösséget, hanem úgy is, hogy együtt szórakozzanak különböző rendezvényeken –fejezi be gondolatát Szántó Sándor olténiai református lelkész. Kossuth Rádió, Határok nélkül Erdély.ma 2013. december 27.Elhalkul a magyar szó a RegátbanA református egyház és az RMDSZ tartja össze a Gorj megyei magyarokat, akiknek száma az utóbbi húsz évben félezerről 134-re csökkent. Az olténiai magyarok évente egyszer közös rendezvény keretében imádkozhatnak, énekelhetnek anyanyelvükön. Lgtöbben közülük jövevények, az iparosítás idején, harminc-negyven évvel ezelőtt az olténiai megyében kaptak állást. A Regátban ragadt tősgyökeres székelyek gyerekei már nem beszélik az anyanyelvüket, nemzetiségüket azonban büszkén vállalják még akkor is, ha választási kampányokban emiatt gyakran sértegetik őket. Mint vallják, „békés időkben” senki nem érezteti velük, hogy az ország vagy az észak-olténiai térség másodrendű polgárai lennének. A népszámlálási adatok szerint 1992-ben még 502-en vallották magyarnak magukat Gorj megyében, de minden bizonnyal ’89 előtt még ezernél is többen élhettek és dolgozhattak az észak-olténiai megyében. A rendszerváltás után, amikor megszűnt a munkahelyi kötöttség, aki csak tehette, hazatért Erdélybe. Jobbára csak azok maradtak, akik itteniekkel kötöttek vegyes házasságot és családjukkal nem akartak elköltözni. Háromszáz kilométerről irányított szervezet Nagyjából így járt Şerbănoaică Ilyés Klára is, aki három évtizedes olténiai kitérő után, férjével együtt a tavaly úgy döntött, gyermeke mellé, Brassóba költözik. A nyugalmazott informatikus és közgazdász asszony egy ideje távirányítással, mintegy háromszáz kilométerről vezeti a Gorj megyei RMDSZ-t. Mint mondja, ez sem neki, sem a tagságnak nem jelent gondot. „Ezelőtt bő két hónappal jártam utoljára Zsilvásárhelyen. Fölöslegesnek tartom, hogy őrizzem a székházat, az élet megy tovább nélkülem is, az ott maradottak ügyesen végzik a dolgukat. Ráadásul ott a telefon, az internet, tudjuk tartani a kapcsolatot. Az RMDSZ működik, nemrég hoztuk létre a női szervezetet, most meg a karácsonyi ünnepekre készülünk” – sorolja az egy éve ismét Erdélyben lakó, zetelaki születésű asszony. Azon olténiai magyarok közé tartozik, akik határozattan állítják, soha, semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte őket Olténiában. Az egyetem elvégzése óta, 1977-től 2012-ig szinte mindvégig vezető beosztásban dolgozott a megyei turisztikai hivatalban, majd a gyermekjog-védelemi hivatalban. „A gyerekek miatt áttértünk a román nyelvre…” A Kiss családnak már nem adatott meg a hazatérés lehetősége, noha a Şerbănoaică–Ilyés házaspártól eltérően itt a férj is, a feleség is a Székelyföldről került a magyarok által Zsilvásárhelynek is nevezett Târgu Jiura. Julianna néni idestova több mint négy évtizede él abban a színromán Zsil-parti városban, amely hajdanán egy bolgár bojár tulajdonát képezte. Ő a Székelykeresztúr mellőli Kissolymosról, megboldogult férje, a néhány évvel ezelőtt elhunyt Laci bácsi a Maros megyei Csöbből került előbb Dévára, majd a Gorj megyei településre. „Férjemmel magyarul beszéltünk, de gyermekeink, bár büszkén vállalják származásukat, csak az állam nyelvét ismerik. Hiába, lakást kaptunk s itt ragadtunk, a kicsik meg itt kezdték az iskolát. Hétköznaponként mi későn értünk haza, a leckéket románul kellett megtanulni, így a gyermekek kedvéért áttértünk a román nyelvre” – érvelt az idős özvegyasszony. Rendszerváltás után, amikor hazatérhettek volna a Székelyföldre, azon vették észre magukat, hogy már nem nagyon van, ahová hazatérni. Már látogatóba sincs hova menniük, hisz a testvérek meghaltak, házukat pedig eladták. Bár tudja, hogy az időközben felnőtt gyermekei közül egyik sem lesz már színmagyar, Kiss néni büszke rájuk, hisz a Zsilvásárhelyen maradt fiai, Levente és Károly a 2012-es parlamenti választásokon az RMDSZ színeiben képviselték a helyi magyar közösséget. Előbbi Victor Ponta miniszterelnök és a populista Dan Diaconescu ellenében indult, míg testvére egy másik körzetben próbálkozott. Mindketten az esélytelenek nyugalmával próbálták összegyűjteni a Gorjba rekedt magyarok szavazatait, ami nagyrészt sikerült is. Mi több, a többségiek egy része is az ő nevükre és egyúttal a tulipánra nyomta a bélyegzőt. A román pártok és a helyi sajtó képviselői mindezt nem nézték jó szemmel, ezért is a betegnyugdíjas Kiss Leventét haszonlesőnek, ingyenélőknek titulálták. „Nem tehetek arról, hogy három és fél éves korom óta testi fogyatékkal élek, és csak mankókkal vagyok képes járni – magyarázza a fiatalember. – Együtt kell élnem azzal, amit a sors nekem szánt, a választási kampányban elhangzott sértéseket leszámítva azonban sosem éreztem azt, hogy a helyi románság elítélne amiatt, hogy magyar vagyok.” „Kihez szóljak anyanyelvemen?” A jóval fiatalabb Csolti István nem sokkal a diktatúra bukása előtt került Olténiába. Előbb a feleségét helyezték Brâncuşi városába, majd őt egy nyolcvan kilométerre fekvő községbe, Stoinára helyezték ki, ám végül Craiován kötött ki. A ’89-es rendszerváltás után a misztótfalusi fiatalember hazatérhetett volna, de nem tette. „Fiatalság, bolondság!” – jegyezte meg mosolyogva, amikor erről kérdeztük. „Nem volt nehéz megszokni a román környezetet, hisz a feleségem Craiova mellől származik, az egyetemet meg Bukarestben végeztem. Azt láttam, hogy itt jobb, mint a fővárosban, ráadásul lakást kaptam, előbb egy kis garzont, majd egy kétszobás lakrészt. Fiatalok voltunk, jól kerestünk, szép életet éltünk” – pergeti vissza a huszonöt évvel ezelőtt történteket a középkorú mérnök. – Nekem sem ’90 előtt, sem azután semmi bajom nem volt a románokkal, és nekik sem velem. Sokan, akik először hallják a nevemet, azt sem tudják, hogy milyen nemzetiségű vagyok, csak azt érzékelik, hogy hozzájuk képest valami másfajta lehetek.” Csoltinak inkább az okozott gondot, hogy a több mint 80 ezer lakosú megyeszékhelyen nem volt kivel gyakorolja az anyanyelvét. Később Zsilvásárhelyre költözött, de ott senkit nem ismert, s fogalma sem volt, hol lelhet magyar barátokra. Mint meséli, az elején évekig nem volt kivel egy szót váltson, aztán megismert egy hölgyet, akivel minden negyedik vasárnap együtt ingázott a petrozsényi református templomba, de az asszony már annyira rosszul beszélte anyanyelvét, hogy a közös utazások alatt is inkább románra váltottak. A bő félszáz kilométerre lévő Petrozsény után a valamivel közelebbi Motrun is próbálkozott, ahol a lelkipásztoron kívül három-négy ott ragadt öreg nénivel találkozott. Körülbelül ugyanennyien hallgatják végig az istentiszteletet Zsilvásárhelyen is, ahova a Râmnicu Vâlcean élő Szántó János egy hónapban egyszer látogat el. „Miután megtudtam, hogy a pap eljön a mi városunkba is, már nem utaztam se Petrozsényba, se Motrura. Itt, az RMDSZ-nél vagy Zsigmond Anna néninél családias hangulatban zajlanak az istentiszteletek, amire még az egyik társunk, Kiss néni román barátnője is szívesen eljön” – mondja. Nem az idős hölgy az egyedüli helyi román, aki református szertartásra jár. A házigazda is az, hisz csak a küküllőmenti férje után lett Zsigmond. Amúgy egy környékbeli színromán család Anaként anyakönyvezett leszármazottja, aki a férje révén megtanult magyarul és magyarosította a keresztnevét is. Csolti István megörvendett, amikor megtudta, hogy a városban van katolikus templom, de reményei szertefoszlottak, amint meghallotta, hogy a bukaresti püspökséghez tartózó moldvai csángó pap románul prédikál. A református férfi így jobbára csak az édesanyjával kommunikál magyar nyelven, vele is csak telefonon tartja a kapcsolatot. Az évi találkozó, a nagy ünnep „A lányaim, akik kiskorukban sok időt töltöttek a közelben élő anyósomnál, és mindössze nyaranta egy-egy hónapot voltak édesanyámnál, alig tudnak magyarul. De tény, hogy a magyar eseményekre az egész család szívesen eljár” – fejtegeti. Az utóbbi néhány évben elszaporodtak a regáti magyar rendezvények: az olténiai magyarok évi találkozóján túl ma már közös kirándulásokat, majálisokat, bálokat is szerveznek. Az „összerázódás” kezdeményezője, Csorbai Lóránd református lelkész volt, aki Râmnicu Vâlcea-i szolgálata alatt, 2006-ban szervezte meg az olténiai magyarok első találkozóját. Mint mondta, olyanok jöttek el a rendezvényre, akik jóformán nem is tudták, hogy szűk családi és baráti körükön kívül még több magyar is él Olténiában. Volt, aki évtizedek után szerzett tudomást arról, hogy a románnak hitt távoli ismerőse, vagy éppenséggel a néhány tömbházzal odébb lakó szomszédja Erdélyből származó magyar. „Ez még a jobbik eset, amikor valakiről előbb-utóbb kiderül, hogy magyar. Sajnos sok olyan vegyes család is van, ahol a román férj tiltására a magyar feleség a vallását sem gyakorolhatja, a nemzetiségét sem vállalhatja” – állítja az időközben Marosvásárhely közelébe áthelyezett lelkipásztor. Utódja, Szántó Sándor ma is hat-hét reformátussal számol a városban. Bár nem rajta múlott, szinte személyes kudarcként élte meg, hogy az anyagiak hiánya miatt az idén sem a regáti magyarok nyári találkozóját, sem a szüreti bált nem tudta megszervezni. Pedig tavaly a Horezu közelében fekvő Costeşti-re csaknem hetvenöten jöttek el magyar igét, magyar énekeket hallani. Egy évekkel ezelőtt, Vâlceán szervezett nyári összejövetelen az egyik idős résztvevő meghatódva, könnyes szemekkel újságolta, hogy ünneplő ruháját már húsvét tájékán kimosta és kivasalta, és lelkileg ő maga is hónapok óta készül erre a nagy napra, amikor magyar véreivel és anyanyelvével találkozhat. A 2013-as összejövetel elmaradt, a szekrénybe visszakerült ünneplő ruha talán nem gyűrődik össze jövő nyárig, de az elnémított anyanyelv talán veszíteni fog ékességéből. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2015. november 12.Magyarfaluban nőtt felCioloș is volt már kisebbségi A magyar többségű Szilágyperecsenben töltötte gyermekkora nyarait, és Szilágysomlyón egy román–magyar tannyelvű iskolában tanult és érettségizett az ország kijelölt miniszterelnöke, a 46 éves Dacian Cioloș. Egykori osztályfőnöke, Szántó Sándor nyugalmazott tanár elismeréssel beszélt az Agerpres hírügynökségnek az iskolás Dacian Cioloșról. Elmondta: korosztálya vezéregyéniségének számított, és mind diáktársai, mind a tanárai nagyra becsülték. Azt is megjegyezte, hogy Dacian Cioloșt a mezőgazdasági szakközépiskola vonzotta Szilágysomlyóra. Az iskola diákotthonában lakott, csak hétvégeken járt haza a Zilahon lakó szüleihez. Elismeréssel szólt egykori diákjáról Sallay Károly tanár is. Hozzátette, már akkor megmutatkozott a tanítvány diplomáciai érzéke. Dacian Cioloș maga írt arról közösségi oldalán, hogy a gyermekkorát anyai nagyszüleinél töltötte Szilágyperecsenben (Pericei). Augusztusban fényképet is közölt, amelyen perecseni nagyapjával látható, akiről azt írta: ő inspirálta a gyermekkorát, és a felnőtté válását. Boncidai Csaba, a 85 százalékban magyarok által lakott Szilágyperecsen polgármestere az MTI-nek elmondta, ő maga is rúgta annak idején a labdát Dacian Cioloșsal. A polgármester felidézte, 2011-ben Winkler Gyula európai parlamenti képviselő meghívására járt egy perecseni küldöttség Brüsszelben, hogy a falu nevezetességének számító hagymát népszerűsítsék, és Cioloș akkori agrárbiztos is büszkén vállalta, hogy az ő falujából érkezett a küldöttség. A miniszterelnök-jelölt 94 éves perecseni nagyapja kiválóan beszél magyarul, és büszke arra, hogy egykor magyar katona volt. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
